Remixregény: Je brule de partout
Az Ashram Studió címét senki sem tudta rajtam kívül. Még Walk Away User sem, aki intergalaktikus csapongásai közepette rálelt erre a dimenziókapukkal védett helyre, ahol négyszemközt maradhattam magammal, és azzal a néhány hanggal melyet reggelente beállítottam a pécémen, hadd szóljanak, hadd vigyenek túl a samsarán, mely már olyan szűk volt számomra, mint kamaszkori világnézet a tűzkeresztségen frissen átesett férfiembernek. Kevés dologra volt szükségem a számítógépemen (Asclepioson) és azon a napi egy fazék rizsen kívül, melyet minden ébredés után föltettem a gáztűzhelyre. Mentát meditációk koncentrikus kerengőjében tébláboltam, olykor kacsraringós vonalakat vetve papírra, mind távolabb attól a látszat-mátrixtól, melyet a megvilágosodás előtti állapotban hétköznapi valóságnak neveznek az anyag fogságában.
Az a csomag mégiscsak rám talált. Egyszer csak ott volt a asztalomon. Se címzés. Se feladó. Csak egy vörös viasz pecsét. Benne fura, cirkalmas ábra domborulata. Szépen metszett omegában ívben hajlított felső záróvonallal ellátott nagy nyomtatott T, mely alant finom nyílhegyben végződik. Közepén karcsú karika osztotta ketté a rajzolatot szemlátomást az Arany Metszés pontos ismeretében.
Nagyjából másfél doboz cigarettával később a vaskos templomgyertya lángja magától lobbant föl, és kezdett gótikusan kecses, megfontolt táncba. Egész testemben rázott a hideg, a fogaim vacogva verődtek egymáshoz. Odakintről megzendült egy harang, pedig templomnak nyoma sem volt a környéken. Hetet kondult mindössze, majd elhallgatott.
A csomagban karcsú könyv lapult bíborszín könnyű bőrbe kötve. Rajta két kacskaringós arany betű: V.Á. Belső borítóján a következő három sor:
” A Hetedik Kőnél az Út elágazik.
A Kígyó szemében gyémánt - csillagok.
A Titkok Könyvében senkisem lapoz.”
A magiszterek a gyertya lángjából léptek elő szigorú rendben. Félkörbe álltak, ünnepélyesek voltak igencsak. Mirha és szantálfa illata keveredett a levegőben keserű mandulávall és tömjénnel. Asclepios hirtelen elhallgatta azt a gamelán dallamot, mely reggel óta betöltötte szobát, és megszólalt a Haláltánctanár balladája. Törékeny gitár táncolt az orgona pataktiszta harmóniái felett. Kézbe vettem a könyvet, és átléptem a tükrön.
Komor boltíves terembe jutottam, mely telis tele volt démonűző álarcokkal, halálfejes maszkokkal: mintha egy rituális színház kelléktárában jártam volna. Valahonnan szájharmonika csúfolódott hamiskásan. A terem közepén sánta trónus állott, előtte halmokban aranytallérok, melyeken frissen csillogott a vér. Mögötte márványtestű istennőforma asszonyok várakoztak hideg ragyogással. Arcukon évek, szerelmek, intrikák ráncai sokasodtak, fonnyasztották mosolyukat. Mire az utolsó elátkozott nimfa is végigjátszotta szerepét, emeletnyi lángok csaptak föl gonosz varázslatok jeleit rajzolva a terem mennyezetére, hogy aztán olyan gyorsan haljanak el, amint támadtak.
Mindeközben bennem Handel Halleluja kórusa szólt. Úgy ölelt körbe, mint tenger a legkisebb szigetet, mely valaha teremtetett. Semmit ne tekints állandónak - halottam apám hangját. - Se életet, se halált.
Mire visszaérkeztem az Ashram Stúdióba, a magisztereknek hűlt helyét találtam. Csak valami fanyar füst emlékeztetett rájuk, és egy folder a számítógép merevlemezén. Rajta a felirat: Akasha Krónika.
Nem sokra rá bevackoltam magam a hálózsákomba, és hiába acsarkodott az ablak résein át a novemberi szél, gyorsan mély álomba merültem. Kristályűrhajómmal új jövő görbületek mentén haladtam Saraswati palotája felé, hol hitvesem várt, ki Brahma legszebb arcának nevezett nem is oly rég, mikor hűséget esküdött nekem miközben egy basszusklarinét szólót vágtam varázsoltam újra. Mosolyában ott bujkált az Univerzum összes hajnala. Mondtam, Ghonamu - szólt halkan -, valahol rám találsz…