Net & Roll

Ennek a történetnek a főhősét Tóth János Rudolfnak hívják, és már évek óta ő az egyik legjobb magyar bluestorok. Nem a leghíresebb, nem a legsikeresebb, de a világszinvonal azért garantált. Elfogult vagyok vele, hogyne lennék, neki írtam életem legjobb dalszövegeinek egy jelentős hányadát, amiket ő meg úgy énekelt el, ahogy senki más nem énekelhette volna el rajta kívül. Általában ritkábban látom, mint szeretném, de ezen a héten háromszor is összefutottak ösvényeink. A kör az Akácfa utcai Old Man’s Pub-ban vette kezdetét, majd a Honvéd utcai Morrison’s 2 - t érintve az ELTE Gólyavárában ért véget. Vagy ahogy Horváth Attila mondaná: Úton lenni - semmi. Útnak kéne lenni legalább.

A hétfői Magyar Atomról az Akácfa utcában, sokat nem tudok mondani. Pláne nem újat. Valahogy mindig le kell menni, valahogy mindig magamba kell szívni Hendrixet, aztán hazavinni, elraktározni mélyen, nehogy tarkón vágjanak holmi másnapos reggelek, és a rákövetkező napközbenek.
Ellenben Tóth úr másik zenekarának a Meeting Point-nak a fennforgása a Süss fel nap-ból Morrison’s 2-vé avanzsált vendéglátóipari egységben, tökéletesen más eset. Életemben eddig csak kétszer hallottam őket, akkor is csak másfélszer. Nm rajtam múlt, hogy nem jutott több nekem ebből a löketből, riktán játszanak, és a magyar Atomhoz hasonló élménnyel nem álltak elő.
A körülémények most sem utaltak rá, hogy valami nagyon másként lesz. Még akkor sem, ha a basszusgitáros posztját Müller Ádám helyett Zsoldos Tamás foglalta el, aki mellesleg annyi zenekarban játszik, hogy azt másnak megjegyezni is sok volna. Ő a leggyorsabban tanuló magyar muzsikusok egyike. Nem ettől nagy basszusgitáros, hanem ezzel együtt.
Mindazonáltal a létesítmány zegzugos pincerendszerének minden sarkából üvöltött valamilyen egyszer használatos gépzene. Ha jó helyen állt meg az ember, egyszerre két basszusdob is gyomrozta az agyat. A tisztelt nagyérdemű többnyire jobb sorsra érdemes kamaszokból állt, akik többnyire itt fogyasztják el a nekik felkínált digitális guanót. A vizezett kólát majdnem olyan drágán mérték, mint az Old Man’s-ben…
Ami ezután jött, az példátlan. Dacára annak, hogy a szomszéd teremből szépen átdübörgött a tanzmuzik, Meeting Point lépésről lépésre megnyerte a széncsatát. Eric Clapton, Eric Burdon, Brian Auger, Jimmi Hendrix szerepelt a kínálatban a Blint Faith, a Jetro Thull, a Traffic, a War, a Cream, a Colosseum, a Grand Funk Railroad  társaságában. A hatvanas - hetvenes évek dalai, többnyire a fekete korongok B oldaláról, ahová az olyan remekeket szokás pakolni, melyek legalább annyira a szakmának szólnak, mint a zsűrinek, ahol igencsak meg van mutatva a mihez képest. És mégis működött a dolog. Egyre vastagabb tömeg állt a színpad előtt, mind kevesebben csáligóztak szanaszét, beindultak a kezek, a fejek, a lábak, aztán lett táncolva is. Pedig ez a zene maximum szüleikkel lehetett egyidős, és jószerivel alig volt jelen Magyarországon igazán. Meg lehetett szerezni, de ahhoz már vájtfülekre és kamionos ismeretségekre volt szükség a kitartáson kívül.
Zsoldos basszusjátékától valahogy jó vastag, erős alja lett az egész hangzásnak, Csadó Attila nagyokat repülhetett a hat húron. Agresszívan és hangosan hozta a közönség tudomására, mit is gondol ő szólónak. Jól tette. Moré Attila is megtette a magáét a dobok mögött, hogy Tóth János Rudolf megint elereszthesse torkából a bolondot. Komoly vakrepülés volt, számos zavaró tényezővel, de fényesen sikerült a landolás. Mi kell ennél több?
Pénteken az ELTE Gólyavárába szólt az invitálás az Amerikai esték utolsó előadására, ahol Tóth úr a maga szája íze szerint mesélt a blues 100 évéről. Tette mindezt olyan magától értetődő egyszerűséggel, ahogy csak kevesen. Muzsikus a legritkább esetben szokott épkézláb mondatokat fogalmazni zenéről, megmondó ember meg ritkán szokott éretni ahhoz, amiről dől belőle a szó. TJR nem a szokásos ösvényeken haladt. Nem diktált tudományos tényeket, évszámoat, nem elemzett stílusokat, áramlatokat. A blues lényegéről beszélt. Ami túl van a Szóperencián.