Net & Roll

Az igazi bélás rézből készült, ha jól emlékszem az írás oldalon egy kacskaringós kettessel, a fej oldalon pedig a népköztársasági címerrel. Több volt, mint egyszerű pénzérme. Lehetett szeretni. Hasznos holmi volt, nem ilyen fölösleges kis fémdarab, mint utódja, melyet az egy forintosokkal egyetemben mától vontak ki a forgalomból. Vegyünk hát búcsút tőle, és egyszer majd meséljük el euróra érett utódainknak, mire is volt jó egy bélás anno in the átkos, amikor még a párté volt az állam és az államé a párt…

Remek kis placc volt nyolcvanegyben ott a Délinél a Krisztina körút sarkánál a piros lámpánál. Jól feltorlódott a kocsisor, volt idő a benzigőzben cikkázni az Esti Hírlappal, mely komoly egy forint húsz fillérbe került hivatalosan, de akkoriban már általában egy bélást lehetett érte kapni, rosszabb esetben egyötvenet, még jobb esetben egyötöst, de ez ritka volt, mint a jóindulatú vápos. A katonai rendészeket már csak szolidaritásból sem állhattam. Szemlátomást négyszer százas stafétát űztek belőle, hogy halálba szivassák az alakulatukhoz visszaigyekvő kiskatonákat egy ferdén föltett sapka vagy rosszul picult gomb miatt. Szolidaritásom odáig terjedt, hogy az arra haladó katonai szállítójárművekre ingyen dobtam föl néhány példányt, a váposoknak pedig minden megrökönyödésük ellenére sem adtam az írott malasztból. Akkor még nem tudtam, hogy a közeli Petőfi laktanyában székelnek, ahová engem is berángatnak majd néhány napra kiemelt sorkatonai szolgálat ürügyén néhány év múlva, hogy aztán olyan gyorsan zavarjanak majd haza, amilyen sebesen csak lehet. Soha semmi bajom nem lett ebből a röpke partizánkodásból, és a rendszer sem ettől rendült meg alig egy évtizeddel később, dehát az ember tegye meg, amit megtehet, akármilyen apróság is az, pláne ha a hatalommal való szembenállás szent placcára téved.
A befolyt bélásokból aztán remekül lehetett flipperezni a legendás Déli játékteremben, ahová minden rendű és rangú grófok, hercegek és cigánylegények jártak, maguk után vonzva a rend dolgos őreit, akit fölöttébb rühelték az ilyen helyeket, és mindazokat, akik ilyen helyeken fordulnak elő. A fakabátok messziről magasan le voltak tisztelve ahhoz képest, hogy gyönyörű hatvanas évekbeli gépekkel lehetett megmérközni. Öt golyó, két forint, és a szájhagyomány pontosan tudatta a bennfentesekkel melyik masinát piszkálták meg a szerelők.
Iszonyú stresszes játékos voltam, de nagyon lelkes, eszembe sem jutott mással játszani, ne adj isten pénzben, nekem elég volt, hogy megpróbálhatok csúcsot javítani, netán telibe kapni egy szabadjátékot… A világ nem sokat változott. Ma sem szeretek pénzbe játszani, versengeni meg még kevésbé, de néha azért jó, ha beüt egy ingyen kör.
Egy bélásért egyébiránt pontosan vizezett fagylaltot lehetett kapni a Körtéren, konkrétan két gombocót, ami kevésnek már nem kevés, de még nem is akkora luxus, mint a háromgombócos pláne tejszínhabbal. A legolcsóbb mozijegy az első sorba két bélás volt a Bartók moziba, ahol ugyan rendesen kitört az ember nyaka, de ez a Gojko Mitic filmek fénykorában nem volt lényegi szempont.
Aztán persze a bélást lehetett dobálni is és nem csak snúrozási indítékkal. Példának okáért, amikor a P.Mobil élén Vikidál azt süvöltötte a mikrofonba, hogy nála mindig két forint ez a dal. Hullott rendesen a réz, kezek a magasban, de engem igazándiból a Mobil sosem indított be, bár én Vikidállal már nem is láttam őket, csak Tunyogi Péterrel, ami azért nem ugyanaz.
Na és persze bélásra utaztak a lejmolós csövesek, ahogy a csőnadrágos, kínai flanellinges, alföldi papucsos, szimatszatyros hosszúhajú társaságot akkoriban hívták. Nem mindannyian voltak fokozottan hátrányos helyzetűek. Barbara, a budapesti József Attila Gimnázium legszebb mellű lánya virtigli úrigyerek volt, mégis azzal dicsekedhetett, hogy több száz forintot kéregetett össze a Gellért szálló előtt.