Net & Roll

Van az úgy, hogy az ember nagyon ostobának érzi a halált. Hiába tudja, hogy egyszer csak jön, és akkor nem távozik üres kézzel, hiába tudja, hogy van lélekvándorlás, mégis. Se fájdalom, se félelem, csak a csupasz múltidő, hogy mostmár soha többé nem jöhet össze az a nagyinterjú Orszáczky Milkóssal (60), amit legutóbb elszalasztottam, amikor gyorsan elfelejtettem őt kérdezni, csak hallgattam Syrius kapitányt Pécsre menet…
Ha azt írom, Orszáczky Jackie volt a legjobb magyar rockzenész, talán sarkosan fogalmazok, de nem sokakat ingerelek vitára. Legalábbis azok közül, akik ismerték, akik hallhatták. Még akkor is, ha a legendás hetvenes évekbeli Syrius muzsikáját sosem értettem, inkább tiszteltem, mint szerettem. De abban ahogyan mesélt, magyarázott, volt valami tagadhatatlanul világszínvonalú. És nagyon emberi. Olyan összetéveszthetetlenül Jackie-s.
Nekem akkor volt hozzá először szerencsém, amikor a Pecsa színpadán lépett föl, és erre koncertre tényleg mindenki kiváncsi volt, aki csak számított a rock and roll-ban. Komoly teltház volt, komoly varázslat. Akárcsak évekkel később, amikor a Tátraival közös Deserted Downtown album anyagát játszotta ausztrál - magyar vegyes csapat élén pengetve a pikolóbasszust, amit szerintem ő talált föl, én legalábbis soha senki másnál nem láttam.
Jackie-ről lenegendák keringtek, muzsikusok évekig emlegették, mit mondott a zenekarukra, egy - egy elismerő jelzőt képesek voltak évtizedeken át cipelni magukkal, mint valami komoly szakmai díjat.
Hát most majd még többen lesznek, akiket megdícsért. Csak ő nem lesz már, hogy mosolyogjon mindezen, ahogy csak ő tudott…