Szamba egy hangra
Hűségesnek lenni leginkább azért jó, mert a jótett olykor elnyeri méltó jutalmát. Példának okáért most, amikor a Copa America döntőjében Dunga fiai simán elküldték melegebb égtájakra a Tevezzel, Messivel, Riquelmével fölálló kék-fehér vundermancsaftot. Pedig a Selecao győzelmi esélyei a finálé előtt alig voltak jobbak, mint nekem egy ultramaratonon. Csak egy dologban bizhatott a magamfajta: a labda igenis gömbölyű…
És nem voltam ezzel a vélekedéssel egyedül. Morpho példának okáért olybá vélte, hogy ezek az argetínok kilométerekkel jobbak, mint ez a jelenkori sárga-kék tizenegy. Csak bólogatni tudtam, bár nem szokásom rajongani Evita és Che Guevara országáért, nem vagyok én Ganxta Zolee. De Tevez leszegett bikafejű játékát épp úgy nagyra tudtam már korábban értékelni, mint Messi varázslatait, aki virtuozitásban kicsit sem marad el egyik Ronaldo mellett sem. Szerintem előbb - utóbb kijár neki egy Aranylabda vagy Aranycipő, amire persze még nagyon ráér a maga 20 esztendejével. Riquelméről pedig csak a vak nem látta, hogy nagyon nagy karmester, aki nem szenved góliszonyban.
De ez a hűség dolog nem az ilyen egyszerű tényeken szokott nyugodni. A rajongó épp azért rajongó, mert hisz a csodában. Hogy dacára mindennek, megmentenek még minket az égiek, avagy ahogy azt Bródy János volt szíves írni: “Meglátod rendbe jönnek még a dolgaink, /lesznek még szép napjaink.”
Azzal magamban kicsit számoltam is, hogy a brazilok az elején pakolnak egyet az argentinoknak, megállapítván, hogy az lesz csak az igazán cvíder, mert Messiék eddig még mindig nagyon győztek, ha ők kapták az első gólt. Mintha direkte jót tett volna nekik az a dugó. Az viszont alaposan meglepett, ahogy Baptistáék szépen kiakasztották az argentin tengelyt. A középpályán a legjobb védekező olasz csapatokat megszégyenítő módon kerekedtek felül. Igaz, Riquelme még villant kettőt, de aztán annyi meg egy bambi. Nyoma sem volt kék - fehér álomfocinak. Csak nyögvenyelésnek, zavarnak, elvesztett párharcoknak, öngólnak.
Messi és Tevez mozdulni sem bírt jószerivel, mintha valami bivaly elektromágnessel tartották volna őket sakkban, pedig dehogy. Egyszerűen csak nem jutott el hozzájuk a bőr, vagy ha igen, hát nem úgy, ahogy az optimális lehetett volna. Végül már izgulni sem izgultam, látszott, hogy “döglött lóval ez nemigen indul el”, hogy a Voga - Turnovszky duót is idecitáljam a nyolcvanas évekből. Daniel Alves ritka szép lövése pedig végleg mindent a helyére tett. Brazilia megint vihette haza a kupát, már ahogy a kupák nagyrészét szokta volt.
Hát persze, a Dunga - legénység közel sem játszott olyan parádésan, mint a régi nagyok, csak éppen nagyon megnyerte a tornát. Persze a kettő együtt lett volna teljességgel szívderítő, de azért az annalesekben ritkán szokott az szerepelni, ki milyen szépen domborított…