A hónap zenésze: Tóth Henrik
Irdatlan hőség volt éppen, amikor Henrik előkerült. Úgy nézett ki, ez a nap is csütörtököt mond, mint a többi sok. Csak kibírni valahogy szombatig, amikor Milénával találkozhatom. Hál Isten nem így lett, hál Isten nagyon nem. Tóth Henrik gitárgróf levelében azt írta, eljött a saját dalok ideje, annyi vendéglátós év után. Zene már készülődik, a szöveg meg ugye az enyém. Naná - válaszoltam két zuhany között. Ráér rögtön, de jó lesz azonnal…
Ahogy azt anno in the átkos a Magyar Ifjúság szerkesztőségében szokta volt mondani a levelezési rovat vezetője, az ügy előzményes. Henrik úrfiról először majd 20 éve hallottam először. A 10 éves Hobo Blues Band tagjaival készítettem interjúkat, köztük Tóth János Rudolf fogsorkatonával, aki nagy büszkén közölte oda:Henrik fia még alig kamasz, de már nagyon pöpecül játssza a Born To Be Wilde-ot. Ekkoriban persze még fogalmam sem volt róla, hogy Tóth úr egyszer csak majd barátom lesz, közös szobában lakunk ‘92-es Férfibánat turné alatt karambol biliárddal, kockapókerrel és végeláthatatlan povedával múlatva az időt. Nem tudhattam, hogy ezek a világcsavargó történetek egyszer majd szépen dalszöveggé érnek Tóth úr számára a Boldog - szomorú blues című lemezen.
Henrikkel persze jól összecimboráltunk útközben, mialatt a pénz papjai szépen akkurátusan kiporcióztak eget, földet, vizet, levegőt, hogy aztán mindent pirosfehérzöldre mázoljanak.
Nekünk csak a zene maradt. Azt viszont senki nem vehette el. Igy történhetett, hogy 4 cédényi Eric Clapton válogatásom (Crossroads II) egy viharverte karácsony idején Henrikhez vándorolt ajándék gyanánt. Engem nem hozott ki a sodromból Mr. Slowhand, Henriknek viszont szemlátomást élet-halál kérdés volt, hogy a Lassúkezű egyetlen gitárhangjáról se maradjon le. Komoly elkötelezettség az övé, még fiának is az Erik keresztnevet adta.
Közben megírtam a Tátrai Band Mexicano című albumának szövegeit. Ezek közül a Black & Blue Cafe-t a Magyar Atom élén maga Tóth úr is elénekelte a hajdan volt Lágymányosi Közösségi Házban. Nem is akárhogy. Henriket annyira telibe kapta a dal, hogy vagy egy orán át csak dőlt belőle a szó, nehézlovassági titkoknak lettem tudója akarva - akaratlan.
És persze egyszer csak elhangzott az a mondat, ami most ért földet: ha lesznek egyszer saját dalaid, szövegírót már ne keress…
Mindez persze úgy lett volna szép, ha jól eszembe jut a Janis’ Pubban, ahová levelét követően Henrik invitált a Janis Joplin Emlékzenekar bulijára. De nem. Nem figyeltem másra mint a zenére. Értékelhető koncerten még nem hallottam Henriket, bár tudtam, hogy megfordult időközben a Pál Utcai Fiúkban, Ferenczi Gyuri Herfli Davidsonjában és a Hobo Blues Band-ben. Fölöttébb kellemesen járatta ujjait a Strato nyakán, nagyon jó íze van annak, ahogy muzsikál. Még akkor is, ha konkrétan tucatnyian voltak rá és az emlékzenekar elképesztő torkú énekesnőjére (Garda Zsuzsa) kíváncsiak.
Aztán már csak szavak kószáltak bennem, gyökeret vert egy - két mondat, menni kellett haza, kopogni a billentyűzeten, hogy igenis legyenek dalok.
Valami nyom. Néhány apró jel. Hogy itt jártunk ebben a kurtán furcsa évtizedben, ahol a baseball sapkák is árvalányhajat viseltek, és a cédákról bíróság mondta ki: szeplőtelenek ők mindannyian…